A hétvégi utánpótlás-mérkőzéseknek sajátos hangulata van. A pályán fiatal focisták küzdenek, tanulnak, hibáznak és próbálják kihozni magukból a legtöbbet.
A pálya szélén pedig ott állnak a szülők. Szurkolnak, izgulnak, és sokszor hangosan reagálnak minden pillanatra.
"Passzold!"
"Lőj már!"
"Figyelj oda!"
"Miért nem futsz vissza?"
A legtöbb szülő ilyenkor nem rosszat akar. Éppen ellenkezőleg, segíteni szeretne. Azt szeretné, ha a gyereke jól teljesítene, sikerélménye lenne, vagy éppen szeretné kijavítani a hibáját.
Csakhogy a pályán álló gyerek számára ez a helyzet egészen máshogy hat.
A fiatal játékosnak egyszerre kell figyelnie az edző utasításaira, a csapattársaira, az ellenfélre, a játék ritmusára, és közben a pálya széléről érkező kiabálásokra is.
Ez sokszor inkább összezavarja, mint segíti.
A gyerek ilyenkor gyakran kétféle nyomás közé kerül. Az egyik az edző elvárása, a másik a szülő hangja a pálya széléről. Ha a kettő nem ugyanazt üzeni, a fiatal játékos bizonytalan lesz: kire figyeljen?
Van azonban egy kevésbé látható hatás is.
Amikor egy gyerek folyamatos instrukciókat kap a pálya széléről, könnyen azt érezheti, hogy nem bíznak benne. Mintha minden döntését kívülről irányítani kellene.
Pedig a sport egyik legfontosabb tanulási folyamata éppen az, hogy a gyerek saját döntéseket hozzon a pályán.
Hibázni fog, és ez természetes.
Elront egy passzt, rosszul dönt egy helyzetben, későn indul el.
De ezekből a hibákból tanul meg igazán játszani.
Amikor a szülő folyamatosan irányítani próbál a pálya széléről, a gyermek könnyen elveszítheti a saját játékának szabadságát és magabiztosságát.
Sok fiatal egy idő után már nem a játék öröméért fut a pályán, hanem azért, hogy ne hibázzon a szülő előtt.
Pedig a legnagyobb ajándék, amit egy szülő adhat a sportoló gyermekének, nem az instrukció, hanem a bizalom.
Az a csendes jelenlét, amikor a gyerek érzi, hogy:
"Ott van a pálya szélén, szurkol nekem, de hagyja, hogy én játsszak."
A legtöbb sport nemcsak a technikáról és a taktikáról szól. Hanem arról is, hogyan tanul meg egy fiatal sportoló dönteni, hibázni, felállni és újra próbálkozni. Ehhez pedig néha az kell a leginkább, hogy a lelátóról ne irányítás, hanem biztatás érkezzen.
A mentális támogatás legalább olyan fontos, mint a fizikai felkészülés. Az önbizalom, a belső motiváció és a kudarcok kezelése nagyban befolyásolja, hogyan élik meg a sportot.
A sport nemcsak a testet fejleszti, hanem a lelket is és ebben a folyamatban a szülő szerepe nem az irányítás, hanem a biztonság és a bizalom megteremtése.
